ON THE GO

Igazából már két hete itt vagyok, de azért még mindig alig tudom elhinni, hogy ez velem történik.

Nem tudom, hogy ki érzett-e már olyat és kiben merült fel a kérdés- gondolom nagyjából mindenkiben -, hogy "ez most KOMOLYAN megtörténik?" vagy, hogy "ez most mi? valaki állítsa meg az időt!" vagy esetleg, hogy "ez csak egy álom, vagy tényleg a valóság?" valamilyen fontos életesemény során. Na, én már két hete ezt érzem. Sőt, az egész decemberben kezdődött, vagy talán november végén, amikor megtudtam, hogy tényleg megnyertem az ösztöndíjat és januártól Kanadába költözhetek négy hónapra. Onnantól kezdve, hogy megláttam az emailt arról, hogy sikeres lett a pályázatom, minden felgyorsult, egy nap szerintem csak tizenkét órára rövidült és hirtelen rengeteg dolgom lett. Például:

• vízumot intézni
• kommunikálni a kanadai egyetemmel, hogy amúgy hogyan kell jelentkezni
• miután a kanadai egyetem visszajelzett, rengeteg adminisztratív dolgot elintézni
• szkennelni
• nyomtatni
• aláírni
• megint szkennelni
• szerződést kötni
• tantárgyakat felvenni
• szállást ügyintézni
• repülőjegyet keresni
• repülőjegyet venni
• befizetni a szállás előlegét
• útlevelet csináltatni.

És még azzal is kiegészíthetnénk ezt a listát, hogy az itthoni suliban is teljesíteni kellett, aztán jött gyorsan a vizsgaidőszak, és mivel már január elején utaztam, karácsony előtt egy hetem volt körülbelül minden tárgyamból levizsgázni, ja meg tanulni is rájuk. Bár, meg kell mondanom, hogy ez az extra tempóban végrehajtott vizsgaidőszak lett a legeredményesebb számomra, mindenre ötöst kaptam, mindenből a legjobb tételt húztam vagy kaptam - kivéve matekból, amiből hármast, de az is mennyire király már, hogy nem kettes? Sőt! Még a négyest is éreztem magamban, de a vizsga után is az ösztöndíj miatt kellett az Erasmus irodába rohannom, szóval fejben én már rég nem az illeszkedésvizsgálattal foglalkoztam, már rég Kanadában voltam. 

Sajnos pont ezt éreztem az egész decemberi, karácsonyra készülődős időszakban is, ami egyébként a KEDVENC időszakom, hogy jó-jó, minden klassz, de én már mintha ott se lennék. Mármint fejben, értitek. Igazából ott voltam mindenhol, találkoztam mindenkivel, elbúcsúztam mindenkitől, de annyira nehéz ilyenkor a nagy pörgés miatt, hogy akármennyire is fókuszál az ember és próbálja megélni a pillanatot, sokszor nem megy. Legalábbis én nagyon próbáltam, főztem, csomagoltam, takarítottam, Messengereztem, minden meghívásra igent mondtam, és most mégis úgy érzem visszagondolva, hogy egy óriási kavarodás volt az egész. Persze a jó értelemben,egy szeretettel megtöltött káosz - de akkor is. 

Emlékszem, hogy éppen a munkahelyemre igyekeztem, a karácsonyi bulink után, a buszon álltam tök kényelmetlenül, mellettem egy hosszú hajú srác magában nevetett és hangosan kommentelte az index hírrovatát, én pedig zenét hallgattam és elkezdtem magamban számolgatni, hogy hány nap van még az utazásig, beírtam a visszaszámlálóba a telefonomon és a szám, amit kijelzett a 21-es volt. És akkor belegondoltam, hogy 21-én van a szülinapom. :D Nem, hanem abba, hogy az csak HÁROM HÉT. Azaz három hét múlva már nagy valószínűséggel a repülőn leszek. 

Ez már Kanada! Mondjuk még csak Toronto, de az már fél siker.

Most meg itt vagyok Kanadában - több, mint két hete. Mondjuk csak egy nappal, de TÖBB mint két hete, és ez elképesztő. Hogyha nem egy másik magyar lánnyal, Csengével együtt utaztunk volna, akkor tuti, hogy már Münchenből visszafordultam volna. Nem azért mert nem ezt akartam, vagy mert hirtelen annyira hiányzott mindenki, egyszerűen csak azt éreztem, hogy én erre még nem vagyok felkészülve, nekem még kellett volna egy hét otthon, hogy nyugodt lelkiállapotban, mindent szépen és nyugodtan elrendezve vágjak neki a világnak és utazzak nyolcezer kilométert. Szerencsére, Csengével felváltva ütemeztük a kiborulásokat és így felváltva tudtuk vigasztalni egymást az amúgy 19 órás úton. 

Remélem, hogy mondanom sem kell, hogy a "szerencse lányaként" átélhettem, hogy milyen az, amikor Torontóban vár az ember az Edmontonba tartó járatra, ami még 4 óra utazás lenne a körülbelül 15 óra repülés és várakozás után, és egyszer csak kap egy emailt, hogy törölték a járatát. :D Na, ki lepődött meg? Szóval még a 18:35-kor induló gépünk helyett végül egy nagy járatra tömörítették három kisebb járat utasait, és 22:15 körül indultunk Edmonton felé. Így sikerült hajnali egy körül megérkezni a célállomásra, úgy, hogy Toronto és Edmonton között 2 óra az időeltolódás. Bár, be kell vallanom, hogy ez volt a legkényelmesebb repülőutam, de lehet, hogy ezt csak a végkimerülés mondatja velem. Csak annyit mondanék, hogy elkezdtem nézni a Pi életét és kb csak egyszer láttam benne a tigrist, a többit végigaludtam, úgyhogy nagyon megérte.

A reptéren a rokonom, Stephanie várt minket - említettem már, hogy VANNAK ROKONAIM KANADÁBAN, AZAZ PONT EDMONTONBAN?! és erről csak azután szereztem tudomást, hogy megkaptam az ösztöndíjat -, aki annyiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiira kedves volt, hogy elvitt minket a szállásunkig, megvárta velünk, amíg felkeltjük a Residence Assistent-et, akiről nekem a határozott elképzelésem az volt, hogy egy idős, pocakos portás bácsi lesz, de ehelyett egy 19 éves egyetemista srác jött értünk és engedett be minket az apartmanunkba. És még muffint, gyümölcsöket és gyümölcslét is hozott nekünk - mármint Stephanie, nem Thomas, az éppen legszebb álmából felriadt Residence Asszisztens. Egyébként annak ellenére, hogy felkeltettük hajnali 2-kor, egyáltalán nem utált meg minket, azóta is ő a legjobb barátunk és tanácsadónk. Ja, és Stephanie sem utált meg minket a késői érkezésünk miatt - elvileg amúgy is fent lett volna sokáig a munkája miatt. Haha, de nem hajnali kettőig. 

Miután sikeresen kifárasztottunk mindenkit, de leginkább saját magunkat, elfoglalhattuk a szobánkat és elkezdődhetett az alvás a családi chat és a videóhívások beizzítása. Nagyon furcsa érzés az, amikor örülsz annak, hogy megérkeztél épségben a világ másik felére minden belső szerveddel meg a bőröndöddel együtt, átestél egy vámvizsgálaton és egy járat-törlésen, de közben hirtelen rád tör a félelem, hogy "jézusom, most tényleg itt leszek négy és fél hónapig?" meg, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni, aztán meg mindenki elkezd hiányozni és belegondolsz, hogy most csomó ideig egyedül kell lenned ebben a szobában meg úgy egyébként is, tök egyedül vagy, tök messze mindentől. 

Úgy is fogalmazhatnék, hogy maga a pokol volt az első két nap az alváshiány, a fáradtság, a honvágy és a felborult bioritmusunk miatt, de inkább nem így fogalmazok, csak úgy, hogy "hát igen, kemény volt". Aztán eltelt egy hét azzal, hogy elkezdtünk suliba járni, megismerkedtünk a tanárokkal, a szaktársainkkal és most hoppá, eltelt még egy hét úgy, hogy még mindig ismerkedünk és suliba járunk. Tegnap volt az első este, hogy hajnali kettőre értünk haza egy kis péntek esti szórakozás után, szóval most úgy voltam, hogyha most nem írok egy "itt vagyok" bejegyzést, akkor soha. De nagyon rendes vagyok, mert írtam, még ha kicsit csapongva és mindent belevonva is, az igazság viszont az, hogy most pont úgy is érzem magam, mint, amilyen ez a bejegyzés. Kicsit össze-vissza. Mindenesetre, most csak az a fontos, hogy itt vagyok - már két hete, huhuuu! - és ez csak a kezdet! 

Charlotty és Lujzi - A két Lotti (akarom mondani Lotty) Kanadai kalandjai. 

Hamarosan új bejegyzéssel jelentkezem éééésss *dobpergés* majd videókkal is! 

With Love,

Bogi