ON THE GO

Éreztétek már úgy, hogy teljesen fel vagytok készülve egy utazásra? Jó, mert én sem. 

Nagy vágyam az, hogy egyszer úgy vágjak neki egy hosszabb időre szóló utazásnak, hogy előtte ki tudjam mondani: igen, minden rendben, mehetünk. Szerintem még sosem volt ilyen, nálam az utazás előtti napok MINDIG egyenlőek a rohanással, idegeskedéssel, last-minute szervezésekkel, kapkodó csomagolással, otthon hagyott arckrémekkel, szekrényajtó csapkodásokkal, hadarós telefonhívásokkal, összetört szívecskés üzenetekkel és persze könnyes búcsúkkal. Oké, az szívecskés sms-ek meg a könnyes búcsúk nélkül nyilvánvalóan nem utazás az utazás, de a többit azt nagyon szívesen lehagynám erről a listáról, amit egyébként még tudnék tovább fokozni azzal az érzéssel a gyomorban, amit leginkább a félelem és a szerelem keveredéséhez lehet hasonlítani, egy keserédes izgulás, ami egyrészt félelem az újtól, másrészt búcsú a régitől és  persze rettegés a bizonytalanságtól. 

Már a kanadai szemeszter során jelentkeztem a görögországi animátor pozícióra, már akkor megbeszéltem a barátommal, elhintettem a családomnak is néhány információ morzsát, elterveztem a dátumokat, hogy mikor lenne ideális a kiutazásom meg hazaérkezésem a nyári szezonban, elkezdtem repülőjegyeket nézegetni - szóval viszonylag tudatosan készültem erre az újabb utazásra is. Tudtam, hogy mire vállalkozom, tudtam, hogy mi a munkakör, hogy hova mennék - akkor még egyébként úgy volt, hogy Rodoszra megyek - és mikor, szóval azt gondolhatjátok, hogy most ki fogom jelenteni, hogy száz százalékosan és tökéletesen készen állok erre a három hónapos kalandra. De sajnos nagyon nem. 

Annyira jó érzés volt hazajönni, találkozni a családommal, örülni a reptéren, megérezni a lakásunk illatát, megsimogatni a tengerimalacunkat, gombapörköltet enni, a kényelmes nagy ágyban aludni, először utazni a belvárosba, visszamenni a suliba, találkozni a barátaimmal, felfedezni az újonnan nyílt helyeket - hogy rögtön jelentkeztem is egy itthoni tökéletesnek tűnő munkára, mert úgy éreztem, hogy ezt most mind nem lennék képes itt hagyni megint. A munkát viszont nem kaptam meg és nem sokkal később már csörgött is az athéni számot mutató telefonom és BUMM, megkaptam az ajánlatot - aminek az elfogadása után körülbelül két hetem maradt az indulásig. KÉT HÉT. Ugye, hogy az mennyire kevés? Persze tudom, hogy erre készültem meg minden, de az otthon szeretete és a családi légkör boldogsága teljesen kizökkentett a szervezésből, olyannyira, hogy szinte el sem akartam menni. Aztán meg hirtelen csak két hetem van felkészülni mindenre. 

Úgyhogy, jött a szokásos rohangálás, szervezkedés, repülőjegy nézegetés, közben egy mini nyaralás Cannesban, utazás, tervezés, idegeskedés... tudjátok, az a jó kis csomag, amiről fentebb írtam. Ma azonban, csodák csodájára, végre minden a helyére került! Mondjuk így nagyon közel az utazáshoz ez a momentum azért nem ártott. :D Megvan az utazásom dátuma, megvan a repülőjegyem, tudom, hogy a repülőtérről még nem kell buszkereső üzemmódba kapcsolnom, hogy eljussak Athénból Kalamatáig, hanem kijön elém egy nő a görög ügynökségtől, akiken keresztül megkaptam ezt a szuper munkát és elintézünk az irodájukban minden papírmunkát, aztán ők majd elirányítanak. Kicsit közelebb kerültem a "minden rendben van" állapothoz, de inkább úgy fogalmaznék most, hogy tudom és hiszek benne, hogy "minden rendben lesz". Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek listák a telefonomban meg a naptáramban, hogy mit kell még venni, elintézni, beszerezni vagy megcsinálni az elkövetkezendő pár napban, de azért ez is valami.

Remélem, hogy egyszer a tökéletes felkészült állapotba is eljutok majd, de lehet, hogy ez már csak a nagymama expedícióimra marad, amikor kiválasztom a megfelelő helyet a borbirtokomnak és a sok örökbefogadott kiskutyámnak.